Daily Archives: 2011-03-06

SÖRTÚRA A VIHARSAROKBAN

2010.Május 15.-16.

Első hallásra kevesen tudják elhelyezni a térképen Medgyesbodzást (beugró feladat: Meggyes, vagy Med-gyes ?), s midőn Fülöp Imre tagtársunk két esztendeje előhozakodott az ottani sörfőzde látogatásának  ötletével, nem féltünk az útra indulók  túljelentkezésétől.

Aztán eltelt némi idő, s úgy hozta a jó szerencse, hogy a 2009.év nyarán két társunk az akadályt nem ismerő szlovák gyűjtők kíséretében erre vetődött, s csodákat meséltek a vendégszeretetről. Mindezt egybevetve a tájközeli újabb lehetőségekkel – az ország közepéről nézve karnyújtásnyira van ide Szarvas és Békésszentandrás – már másképp látszott a terv, így aztán az idén májust irányoztuk elő.

A szervezés kezdetén jöttek az első bökkenők: az interneten közel-távol semmiféle szálláslehetőség nem kínálkozott, kétség merült föl, ha egyetlen fajta sör található majd Bodzáson, az elég vonzó-e, továbbá oda eljutni csak autóval lehet.Aztán az első híradások azonnal megoldottak mindent: Bölöny Jóska programfelelős azt újságolta, hogy ott a vendégház a  szomszédban, csak minket vár, de ez még semmi, mert négy, nem tévedés, négyfajta sör zúdul majd ránk, a világoson és barnán kívül két frissen főzött gyümölcs-ízesítésű ! Ennél nagyobb felhajtó erő már nem is kellett, az oda eljutást meg gyerekjáték megszervezni egymás között, néhány autórakománnyal.

Alakult hát az esemény, gyűltek a nevek a résztvevők listáján. Külön öröm forrása, hogy az ország dél-keleti sarkába könnyen és családostól ejuthattak a Szeged és Békés  környéki társaink is, akik sok eseményünkről kényszerűen elmaradnak a távolság okán.Nekik most helybe vittük, tálcán.

Múltak a napok, megszerveződött a további két intézmény meglátogatása is, az ellátó szakasz  elosztotta az élelmi beszerzendők listáját, bebiztosíttatott, hogy lesz a helyszínen kondér, kés, pohár, tányér, mosogatóba víz és gáz a főzéshez, meg gyufa a gázhoz – már csupán egy szereplő hiányzott, egy minden tekintetben megbízható időjárás-varázsló.

Ez a hiátus aztán megbosszulta magát: az indulás előtti pénteken országos melegek járták, rövidújjút viseltek mindenfelé a népek, a magyar tájat méhzümmögés és lengedező ökörnyál tette nyár elejivé – aztán az indulás reggelén hinni nem lehetett  a szemnek s bőrnek, mert bizony délelőtt tizenegy órakor az összeálló társaság nem volt képes tizennégy és fél Celsius fölé tornázni a higanyt.Mellesleg az aznap reggeli szegedi előrejelzés huszonegy fokot és vihart prognosztizált, amely dezinformációval kis híján tömeges fagyhalált idézett elő.

Az Alföld egyeseknek monoton tájain botladoztunk át mindegyre keletebbre, amig aztán az egyre gödrösebb utak végre elvezettek első s legfontosabb állomásunkra.Az már az előzetes térképre tekintéskor kiderült, nem kell majd agyonkérdezősködni magunkat a településre beérve a Hunyadi utca iránt: az erre vetődő idegenek kedvéért a helyiség a múlt században rajzasztalnál létrehozott amerikai ranchok mintájára szabályos négyzethálót alkot. Nem szenvedtünk hát sokat a betalálással, eltérően a kacskaringós Magyarhertelenddel, meg a nagyvárosi Miskolccal, itt  a falu határához éréstől számított hatodik percben már sörfőzde-közelben lehettünk.

A népes társaság épp ismerkedett a vendégházzal, s eközben az ámulat nőttön nőtt. Elképedve néztük, jó sorsunk micsoda viharsarok-béli paradicsomba vetett minket: az épület izléses, a szobák mindennel fölszerelve, a csillogó konyha nemkülönben. Hozzá nagy tornác bele illő fa bútorokkal, körötte kert, benne tűzrakó hely, hátul hatalmas, itteni méretű lakodalmak násznépe befogadására alkalmas féltetős fészer – ott az óriás kivetítős tévé is, ha netán nem lenne elég izgi a menyasszonytánc, avagy épp focivébé találna történni. A legálnokabb vendéglátóhely-lepontozó ellenőr sem tudna kigonoszkodni magából olyan igényt, ami itt ne teljesülne azonnal.

Márpedig errefelé nem várnak a vendég kérésére: még le sem tettük becipelt holminkat, mikor mind fenyegetőbben kezdtek asztalhoz terelni mindünket az itteniek: Vizvári Attila sörmester és szállásgazda a családjával együtt.A későbbiekben is tántoríthatatlanul hitték, hogy a vendégeket súlybéli feljavításra kűldték ide. Az időpontnak fittyet hányó (délelőtt tizenegy sem volt még) köztes szendvics szervirozása már végképp meggyőzött mindenkit: a lehengerlő vendéglátás csúcstípusát leltük itt meg.Ezt követte rövid belakás után a főzde (a „sörgyár”) bejárása, ahol az utolsó tamáskodók is elhitték végre, hogy valóban négy a sörök félesége – amit viszont a helyszínen azonnal hatra növeltek vezetőink, jó érzékkel rászabadítva minket, sok főzdét megjárt  ászokszemlélőket a szűretlen világosra és barnára.

Több se kellett.Illetve talán még egy kicsivel, ami később jött.A főzde imponáló rendezettségű, a technológiai fegyelem és akkurátus munkamenet minden részletből látszott. Közben folyt a szó a sernevelés hétköznapjairól. Megtudtuk, az új fajtákat be kell vizsgálni, törzskönyveztetni, szóba került, hogy az északi szomszédból érkező malátának gyakorta ingadozó a minősége, meg hogy mind több munkát adnak a hatóságok az adminisztratív teendők növelésével. Mindevvel aztán eljutunk a kesergésig, mint minden más hasonló helyen: hogy így múlik el a világ dicsősége, s maradt talán negyven sörfőzde szerte a honban  mostanra.

Alig töröltük le bajúszunkról a szűretlenek habját, máris alakulni kezdett a következő kűzdőtér, a szakemberek percek alatt sörbárt varázsoltak a tornácra, ahol a világos-barna-meggyes-szilvás kvartett szivet melengetőn hosszú sorban kínálta magát.A hűtőmotorok duruzsolása zene volt füleinknek, a szépmívű Kaltenecker-poharak pedig megteltek a világossárgától a meggypiroson át a sötétbarnáig terjedő szín- és íz-orgia leveivel.Mit nekünk zordon február odakinn, mikor mi az olümposzi istenekkel vetekszünk jó dolgunkban.

A hedonizmusba azonban némileg belegázolt a józan ész parancsa konyhafőnök Bölöny úr képében, így hát megindult a békési gépsor, hámozódtak a zöldségek, aprítódtak a csülkök, s a séf parancsnoksága alatt rövidest megtelt a bogrács, abból  kérésre a csökkentett méretű, amely csupán a fél falut tudná alapélelmezni. Az étterem-igazgató úr bölcs előrelátása okán előző nap már félig főtt csülköknek köszönhetőn nem nyúlt éjszakába az ebéd elkészülte – addig is vad kéjelgés zajlott a sörök forrásai körül.

Az ádáz gyűjőszenvedély természetesen nem ismer földrajzi, időjárásbeli és egyéb korlátokat, így aztán eddigre már javában működött a cserepiac, cimkék, alátétek, üvegek, korsók-poharak cseréltek gazdát az asztaloknál a világgal átmenetileg csakis  sörkapcsolatban leledző társak között. Mindeközben kényesen egyensúlyoztunk a serfélék fogyasztásával, nehogy véletlenül  a készítők valamelyiket jövőre levegyék a gyártmánylistájukről.

A pikáns meggyes kapcsán fölmerült, hogy mily egyedülállón illene itt mellé a bodzás, és akkor a település neve teljes egészében meg lenne sörösítve – de az utótag  bodzás nem megoldható. Így is lényegesen jobban állnak, mint  mondjuk Pornóapáti, vagy Egyházasdengeleg.

Mindezek spontán dícséretét zengtük a készítőknek, amelyek mellett a standard világos és barnának már szinte féltékenynek kellett lennie, pedig róluk sem fukarkodtunk a jó szavakkal.

Túlesett a társaság a babos csülkön (mások szerint csülkös babon), ám a kondéron ez alig látszott, jöhetett volna egy második turnus.Folyt tovább a sörközi társas élet, néhány kisded megtehette, hogy aludott valamely viszonylag csendesebb zugban, de a többségnek bizony helyt kellett ülnie odakinn.Többen fölkerekedtünk a helyi belvárost megnézni, s legott belebotlottunk egy esküvőbe, ahol az ifjú párt a templom kapujában a könyörtelen humorú vőfély épp virágokkal dobáltatta meg. Viszonylag hamar elhagytuk a helyszínt, emlékezvén a kevéssel előtte hallottakról: hogy mi túrtuk ki őket a vendégházból.

-Nem, csak ti előbb foglaltátok le a helyet – nyugtatott meg Vízvári Attila, és ettől megint hálásan pislogtunk felé, amiért velünk, idegenekkel ilyen fair az elbánás.

A délután késői óráin megenyhült az ég, elállt a csapadék, s még valami halovány napfel-bukkanást is észleltek megfigyelőink.Azért ezzel még távolról sem sikerült jóvá tennie mindent, be is húzodtunk a  fűtött étkezőbe – májusban ! – ,ott folytatván egyetlen hoszzú asztalt körülülve a kedélyes kvaterkázást.Történetek sorjáztak óraszám, mígnem a késő estéli órán elült a zaj.

Vasárnap reggel sem kívánkozott napfürdőznie senkinek.Készülődtünk, amely tevékenységnek  legfontosabb részét a flakonok sörrel töltése, majd a madárlátta bab-reggeli jelentette: még szerencse, hogy nem több napra jöttünk. Vendéglátóink a szállás díján kívül semmit nem fogadtak el, hiába próbálkoztunk rafináltnál rafináltabb jogcímekkel és trükökkel, éberségük határtalan volt – így egyetlen törlesztési megoldásként a jó hírük mindenhová eljuttatását ígértük be. Meg egy súlyos fenyegetést: hogy visszamegyünk rövidesen. Hálás köszönet legyen ezért a minden elképzelést felülmúló vendéglátásért.

Szarvas lett következő kikötőnk, ahol hajóink az „új” főzde-étterem-szálloda előtt vetettek horgonyt. Tudtunk némi újdonsággal szolgálni ezzel, egyrészt tévedésből a programot közvetítő  régi főzdés úgy emlékezett, hogy szombaton jövünk (egy telefonnal korrigálták a dolgot), másfelől fogadóink  lelkesen szlováknak titulálták együttesünket – az interpretátor ugyanis azt adta tovább, hogy: jönnek  a szlovákok, akik nyáron itt jártak. Utóbb sikerült elfogadtatnunk magunkat tőzsgyökeres magyarként, s így jártuk be az Aranyszarvas üzemét. Itt a kisebb ismertségű Semann-technológiát adoptálták a helyre méretezve, kuriózumként fa borítású ászokolókat láttunk. Ritka méretes termekben állnak a hordók, élükön az 1500 literes főzőüsttel.A fiatal sörmester is itt tevékenykedett, az éjszaka leállt az áram, a villanyszerelő

épp befejezte a mentési akciót.Kezünkben az itteni világossal, mint egyetlen termékükkel lépdeltünk a gambrinuszi csarnok nedves kövén, s  firtattuk, nem okozott-e nagy kárt avolttalanság ? Nem, nyugtatott meg a szakember, a vastag köpenyű tartályok alig néhány fokot melegedtek csak.

Kíváncsi fajta a miénk, itt is tudni akartunk sok mindent. Kiderült, hogy a helyi eladásba jótékonyan besegít a környező vadvizek által ide vonzott nyaralók-túrázók serege, de szállítják a hordókat vagy nyolcvan kilóméteres sugárban sörözőkbe is. Nagy bánatunkra ezeknek a hasas fémtárolóknak sincs cimkéjük.

Búcsúztunk, hogy alig pár perc múlva újra üdvözléssel folytassuk.Elértünk a közeli Békésszentandrás vizektől átszegdelt településére, annak is legelején az Agro-Flott sörüzemi bázisra.Meghitt, hangulatos kerthelysége nedves és csupasz, széltépázta fákkal, a sűrű ajtócsapkodásunkra a lépcső tetejére kiállt  Simkó József, a tulajdonos, mögötte a borjú nagyságú ám igen barátságos főzde-örző. Elsőbbnek gratuláltunk a minapi sörversenyen kapott gyémánt diplomához, amit a Black Rose nevű igazi különlegessége érdemelt ki. Kedélyes diskurzus közepette nekiindultunk a ki nem hagyható látogatásnak az itteni elvarázsolt kastélyba. Odabenn  a tizenhét éve változatlanul sikeres üzem régi és új gépei, eszközei szorulnak össze a labirintus-szerű sok kicsi helységben.Itt, szinte kivételként a honi mezőnyben, működik a pasztörizáló: a két nehézsúlyú, a Golden Rose és fiatal testvére, a Black Rose háromdecis üvegben palackozva kerül a piacra, s nem is csak itthonra szánva: rövidesen meghallottuk a mára kútba esett  olasz export történetét. Már meg sem lepődtünk azon, hogy ehhez az üveget  Ausztriából kell hozatni: Stariék a Smaragd fehér palackját Horvátországból, a Korty kis korsólyát Vaskó György Németországból szállítja – miközben rendelés híján bezár az ország öblösüveg-gyára.

A honi házi sörgyártás első cimkéit látjuk egy falon, mellette térünk vissza a sörözőbe. Közös munkára is rávesszük Simkó urat, amidőn látjuk, hogy felirat nélküli alátéteket használnak (egyenlőre-teszi hozzá a gazda).

-Megvan már a klisé, csak nyomtatni kéne – mondja, szerencsére itt vagyunk mi, akik átsegítjük a problémán: aláíratunk-lebélyegeztetünk vele másfél tucatot, majd egyet mindahányunk kézjegyével ékítve örök időknek szóló emléktárggyá nemesítünk (látható a Fényképek oldalon).

Elcsevegünk még a tevékenységről, a piaci kilátásokról, gondokról, miközben szivélyes vendéglátónk végigkóstoltatja velünk mind a négy sörét, végére hagyván a számára legutóbbi sikerét fialó Black Rose-t.A kevés nem autót vezető hímnemű próbál helyt állni a többiekért is.

Teli flakonok és üvegek kíséretében ballagunk ki, sűrűn köszöngetve a szíveslátást.Többünk fejében máris nagy tervek  forgának, hogy itt is le kell egyszer hosszasabban táborozni.

K.A.

(fotók a Fényképek-oldalon)

 

 

-.-.-.-

 

 

 

 

 

Zámolyi Pedró

2010.Szeptember

Kevés dolog tűnt hihetőbbnek, mint hogy az autón kívül csak ritkán járó busszal megközelíthető Zámolyon még szállás is legyen helyben – ám mindez megvalósult. A szeptember eleji eseményt márciusban szervezve lassan körvonalazódott a teleház elérhető álma, meg a hozzá árukapcsolt helytörténeti múzeum, majd mindennek foglalataként a sörfőzde-étterem. Akkor kezdtem érezni, hogy tévedés lenne Isten háta mögöttinek gondolni e helyet, amikor sok hónapra előre szervezve kiderült: látogatásunk napjára már két csoport jelentkezett.Még szerencse, hogy többször bővítették a helyszínt.

-Tiétek lesz a hátsó traktus, ott  nem zavar majd senki – nyugtatott meg Szalai Péter, a tulaj, majd talán valamit kiolvashatott  arcvonásaimból, mert rögtön hozzátette, az, hogy hátsó, az egyáltalán nem leminősítés, nézzük csak meg.

Aztán a szeptemberi szombat délelőttjén összegyűlve előbb félszegen becserkésztük a szállást (csak egyikünknek okozott gondot odatalálni, a profi kamionosnak), amely igen takaros, sok növény és ízléses belső kialakítás teszi otthonossá. Kevéssel utána pedig  valóban örültünk különtermünknek, ahol súlyos és szépen faragott fa bútorok között, tágas helyen terpeszkedhettünk el. Rövidesen működni kezdett a közösségi lét motorja, a helyi előállítású világost ontó sörcsapoló, itt is általános örömre magunk nyomkodhattuk a levet, ha sikerült habpárna helyett azt  kinyerni. Közénk telepedtek vendéglátóink, akik meséltek a főzde tizennyolc évéről, az indulás és a mai túlélés nehézségeiről. Közben a Pedró névre hallgató intézmény felségjelével ellátott korsók, poharak vonzották a szenvedélybetegeket, nem különben a barátságból kapott címkék is.

Átrándultunk az udvarban álló sörészeti üzembe, ahol végigkalauzoltak minket a gyártás folyamatán, a túra alatt némelyek alig leplezetten nyomultak volna előre a szűretlen sört adó mintavevő csapig – de nincs helye sietségnek tudományos előadás közepette !  Azért szomjhalál nem fenyegetett senkit, kivált, hogy kifelé haladtunkban elkerülhetetlenül a flakonba töltő egység mellett visz az út, üres kézzel kevesen távoztak.

Népes különítményünk tagjai Szegedtől Győrig, Budapesttől a Bakonyig verbuválódtak, épp elegendően ahhoz, hogy eztán órákig belefeledkezzenek a gyűjtői lét esszenciális tevékenységébe, az ádáz cserélgetésbe. Asztalra tett sörök mellett albumokba hajoló, dobozokba búvó alakok munkálkodtak készleteik bővítésén. Észre sem vette senki közülünk, hogy  a falon túl  benépesült a belső terem.

Az előzetesen megbeszéltek szerint a vendégház mindenese, a helyi rádiós és múzeumvezető, Menyhárt István  várt visszaérkeztünkre délután, hogy elkalauzoljon a helytörténet rejtelmeibe, a magtár-múzeumba. Itt hallottunk a település múltjáról, mialatt a 19. századi épületben a korabeli gazdálkodás és kézművesség emlékeit néztük. Eredeti  ötlet e kincseket épp itt kiállítani, s igazán becsülendő, hogy  mindezt állami támogatás  nélkül, saját erőből és alkalmi segítségekkel működtetik. Még egy sajátos történelmi momentummal ismerkedtünk meg e falak között: az épület felső részében az 1945.év legnagyobb honi tankcsatájának szomorú emlékeit mutatja be egy külön kollekció. Kísérőnk elmondása szerint még a hatvanas években sem számított ritkaságnak, hogy szántáskor ágyulövedék fordult ki a földből, és több robbanásos balaset jelentette a szörnyű vérontás utóéletét.

Visszatérve bázisunkra folyt tovább a társas élet, melybe frissítésként egy  újabb hordó kapcsolódott be – nem hoztunk szégyent egyesületünkre, erre még a személyzet is elismerően bólintott. Pedig hol voltunk még a búcsútól ! Közben a nagyteremben kicserélődött az asztaltársaság, ami az idő estére fordultával mind dinamikusabb éneklésből és táncból állapíttatott meg elsődlegesen. Ehhez képest mi szerényen  elvoltunk, többen a biliárdasztalt szállták meg, a hat éves K.Norbi alkalmi munkásként flakonokat töltögetett kint  – hiába, a vér nem válik vízzé, esetében legfeljebb majd sörré – ,mások a sörforgalmazás orális históriáját hallgatták a főzde vezetőjétől, sok színes sztorival a félmúltból. Néhányak elkapkodván az élet igazán szép óráit, csomagoltak, s búcsút  (v)ettek.

A mag azonban éjfél előtt örök barátságot fogadva a Pedró étteremmel és sörözővel becsülettel kiürítette a második hordót is, újra és újra köszönve a  háziaknak  az igen nagyvonalú vendéglátást és a gazdag programot.

Nem tudunk e helyre sem másképp emlékezni, mint a visszatérés szükségének érzésével.

Fotók a Fényképek oldalon

(K.A.)

Kocsonyátlan fesztivál Miskolcon

 

-Ez négy évvel ezelőtti ? –ámuldozunk a mostani alkalomra előkerített, kétségtelenül 2007.év-ből származó kocsonyafesztiválos söröspoharat böngészve.

Nem csalás, nem ámítás, ennyi éve visszajárunk, pedig  az időjárás majd’minden évben  igyekszik elvenni a kedvünk. Ám mit nekünk fagy, hó, eső,szél – szökőár, földcsuszamlás eddig még nem volt, árviz is csak júniusban -, ha mindent kárpótol az impozáns kínálat, meg az egyre több ismerős.

Kezdetben vala az egyetlen biztos pont, a  Vaskó György/Serforrás által klubunknak juttatott sörkóstolós találkozó egy főutcai, épp üres helységben – mára viszont az itt töltött huszonnégy óra kevésnek bizonyult a minden szóba jöhető állomás bejárására.

Néhányunk útba ejtette Mályit, amely előnyös fekvésének és Ászok-sörben dús voltának köszönhetően évente néhányszor kihagyhatatlan stáció, itt hamarjában pár ampullát föltankolva gördültünk tova az Avas mögé. Sebtében beszállásoltunk a kollégiumba (a portánál elménk csiszolandó ,meghallgattuk T.R.tagtársunk (par excellence: ρBee) epikus előadását a Házirendből dramatizálva, majd dörgő taps után tovainaltunk).

Mire délelőtt tizenegyet kongatott a toronyóra, már kisimuló vonásokkal első korsónkat szorongattuk az immár szokásos első állomásunkon, a Serforrásban.A masszív törzsvendégek  ismerősként biccentenek, nem kis munka volt ezt elérni idegenként egy ekkora városban, de mi tettünk érte.Az év e napján miénk a hely galériája, s nagy támogatónk,   még egy körre vendégül is látott minket. Amint épp a világ dolgait hánytuk meg a sör-sajtos rúd  kisegyüttes fölött, egyszer csak egy dobozt láttunk a lépcsőn fölnyomulni, mögötte egy lihegő ifjú, aki azt pihegte, ezt nekünk küldik Mályiból. Ámulva néztük a kétliteres egységek e hadrendjét, s legott imáinkba foglaltuk az elkövető nevét, ki nem más, mint a néhányunk által imént vizitált Mályi Ászok tulajdonosa, Bokor Pál. Hát csoda, hogy ennyi éve visszajárunk ?

Hosszú, sok állomásos túránk terve mozgásra sarkallt, indultunk következő színhelyünkre, a Fesztivál Söröző nevű ideiglenes létesítménybe. Vonultunkban novumként szittya étkeket és itt felvonuló busókat láttunk, utóbbiak ráadásul díszvendég-minőségben riogatták az álarcosok támadásaihoz nem szokott lokálhölgyeket.Mint megtudtuk, nem kell nagyon félni tőlük, manapság egy uptodate   mohácsi álorcás mielőtt dúlni indul, vizsgázik az etikai kódexukből.

A Fesztivál Söröző nyilván a papírral illőn takarékoskodó helybélieknek köszönhette ittlétét, mivel egy hajdani papírbolt átmenetileg megürült terét töltötte ki.Benn aztán beigazolódott az előzetes Kánaán-hír, csapok sora fogadott minket, belőlük dült a Korty, az India Pale Ale, a prágai szűretlen világos, a rozsnyói  aranyszínű, meg a merész felsőzsolcai paprikás sör.Mit tagadjuk, ismét megcsapott minket a hedonizmus szele, s csapról csapra járva élvezkedtünk, mélyen átérezve a hely fesztivál-jellegét.  A harcedzett bírálóink által hamar listavezetőnek kikiáltott IPA szintén Felsőzsolcán látta meg  az ászkolót, de még szülőapja, a prágai sörzseni is büszke lehetett rá..Mindezek mellé még méretes farönkök fölött  csirkecomb pirult: egy darabig úgy tűnt, értelmetlen innen bárhová kimozdulni.

A kötelesség azonban nagy úr, megígértük Lempochner Zsoltnak, hogy adott időben átlépjük a kazincbarcikai HBH sörfőzde-söröző küszöbét, ezért hát útra keltünk.Bizony, nem könnyű a feszt-vendég élete.

Barcikán szivélyesen fogadtak, s hamarost elébünk került a hely ásza, a frissen készült meggyes sör.Az itteni sörfőnök – ellentétben gyártmányával – nem habozik, ha valami újat kell előállítani: legutóbb az akkor debütáló búzasöre miatt zarándokoltunk ide.Ízlelgetjük a díszes kehelybe mért italt, igazán remek, mellé megtelik itt-ott az asztal nagy tányérokról lelógó, Európa- meg Afrika-formájú  húskészítményekkel.Épp idejében, mert a szimpatikus személyzetet más kezdi el foglalkoztatni, a különterembe násznép vonul  be. Még a levegő is illatos  körültük. Az általános szájtátást egy nagy tálca válogatott üdítő ital felszolgálása töri meg – ezen a látványon, ha lehet, még inkább eltátjuk mi a szánkat, mint a menyasszony  több tízezret kóstáló kölcsönzői költeményén.Elszörnyedésünk azonban hamar múlik, látni ugyanis, hogy előzetesen a díszes asztalra helyeztek már borokat, pálinkát. Mi tagadás, nagyon aggódtunk értük.

Kistafíroztattunk néhány meggysörös címkével, áldassék a hely!- s azzal visszafordítjuk szekerünk rúdját a marcipán-, csokoládé-, és zsír(!)békák városába (néhány kb.százhetvenhét magas mutánst is láttunk, két lábon gyalogolni). Az úton az időjárás döntésképtelenen a hózás és az esőzés közt tétovázott, fittyet hányva több ezerek óhajának, mely szerint egyikre sem lenne szükség.

Belevetettük magunkat az estére immár lépésgátló sűrűségű tömegbe, amelyet szinte betakart az ernyők sűrűje. Kissé elbizonytalanodván azon, hogy kóstoltuk-e kellő alapossággal a prágai szűretlent, a fesztivál bázisára kanyarodtunk újfent: a tettes mindig visszatér. Mostanra  jóslatomnak megfelelően szerencsére megtelt, ami általában nem öröm forrása – de      itt a sok vendég a belső fűtést ekkorra jótékonyan növelte. Az árpalevek nemes versengésében egy darabig bizonytalankodás érződött, végül diplomatikusan kihoztuk döntetlenre a prágait a rozsnyóival, aztán máris melegen gratulálhattunk Vaskó Györgynek. A  Korty nevű világszenzáció söre újabb nemzetközi sikert ért el, Táborban négyszázötven fajta közt kategóriájában tarolt – még hozzá úgy, hogy nem készült versenyezni, cseh sörösök nevezték be.Ezek ilyen erőszakosak.

Az esti órán sem érezhettük úgy, hogy minden kötelmünk ím, letudtuk,  ha az ember tudományos kutatást végez, akkor nincs pihenés – irány a Gyertyános pultját megkeresni !  A sokadalom közepén leltünk az általuk készített különlegességre – hányadik extra ez már ma ? -, a forralt meggyes sörre. Kapcsolatunk evvel nem új, tavaly ilyenkor is kostoltuk,”de az idén más lesz” –ígérte Kecskés István, a tulaj. Igaza lett, ez sokkal sörmeggyesebb, mint eddig.

Kecskés úr meglátta kommandónkat, átvágva a tömegen közénk lépett, elbeszélgettünk az év eseményéről, sörről, jövőről. Közben különleges receptúra szerinti csülkével és még egy meggyessel traktál, tényleg kitűnő minden.

Lassan nekivágunk a szállásunk felé vezető kalandtúrának, csapadéktalan, de hűs a miskolci főutca, néhányan gyűszűnyi pálinkával erősítjük magunkban az  életösztönt. A kollégiumi szobáinkban kiolvadunk, s némi sör (mi más ?) még fogy a társasági asztalnál.

A vasárnap reggelt reménykedő pillantásokkal kezdjük: milyen az ég ? Közép-sötét,  az optimisták szerint inkább közép-világos. Helyre kis koleszos kvartélyunkat hátra hagyva ujjászerveződünk, s pár érdekes kacskaringó után Felsőzsolcán bizonytalankodom máris, úgy kell nekem, elvállaltam, hogy a helyi miskolciakat én vezetem ide. A Serforrás főzdéje előtt egészülünk ki létszámilag, a sörözőbe lépcsőn lefelé megelevenedik a borzalmas júniusi fénykép, amelyen a szennyes lé majdnem a kilincsig ért. Odabenn szerencsére csak üvegnyi a H2O mértéke,de azért, elűzendő a nyári rémség, inkább söröket vételezünk.Az IPA itt is kinyerhető a csapból, töltetünk (ilyen töltetők vagyunk mi) jócskán likvid anzixokat, hozzá  a helyi sörvarázsló címkéiből szintúgy kapunk – szép az élet, rikkantjuk felmálházva kupakos egységekkel.

A stációink még nem értek véget, Kopasz Sándor itteni gyűjtőtársunk tegnap sajnálatosan lemaradt  a délelőtti találkáról, ám este az utcán belébotlottunk, s mikor hírül vette, hogy ide készülünk, erőst megparancsolta, házát ma el ne kerüljük ! Mit tehetünk,  vállaljuk Heraklész tizenharmadik feladatát is, és tétován bolyongunk a különös elrendezésű téren, ahol három sarok múlva folytatódik a házak számozása. Ott aztán szemünk kikerekedik, ahogy a négyezer-nyolcszáz glédába állított sörösdobozt  megcsodáljuk, eme országokon, kontinenseken, űrmértékeken, írásfajtákon átívelő világ-kollekciót, amelynek elismeréssel kell adóznunk. A lakás jelentős részét behálózó doboz-falak között kicsinyt még elidőzünk, a háziak minden jóval elárasztanak minket, a sok kedvességhez még a kutyus is hozzájárul.

Nehéz szívvel, de csordultig élményekkel és hálával végül elbúcsúzunk. Van esélyünk törzslátógatónak lenni itt.

Mellesleg pedig: sikeresen elkerültük a névadó étket – de erről a helybélieknek egy szót se !

(K.A.)

Fotók a Fényképek -oldalon