2010.Május 15.-16.
Első hallásra kevesen tudják elhelyezni a térképen Medgyesbodzást (beugró feladat: Meggyes, vagy Med-gyes ?), s midőn Fülöp Imre tagtársunk két esztendeje előhozakodott az ottani sörfőzde látogatásának ötletével, nem féltünk az útra indulók túljelentkezésétől.
Aztán eltelt némi idő, s úgy hozta a jó szerencse, hogy a 2009.év nyarán két társunk az akadályt nem ismerő szlovák gyűjtők kíséretében erre vetődött, s csodákat meséltek a vendégszeretetről. Mindezt egybevetve a tájközeli újabb lehetőségekkel – az ország közepéről nézve karnyújtásnyira van ide Szarvas és Békésszentandrás – már másképp látszott a terv, így aztán az idén májust irányoztuk elő.
A szervezés kezdetén jöttek az első bökkenők: az interneten közel-távol semmiféle szálláslehetőség nem kínálkozott, kétség merült föl, ha egyetlen fajta sör található majd Bodzáson, az elég vonzó-e, továbbá oda eljutni csak autóval lehet.Aztán az első híradások azonnal megoldottak mindent: Bölöny Jóska programfelelős azt újságolta, hogy ott a vendégház a szomszédban, csak minket vár, de ez még semmi, mert négy, nem tévedés, négyfajta sör zúdul majd ránk, a világoson és barnán kívül két frissen főzött gyümölcs-ízesítésű ! Ennél nagyobb felhajtó erő már nem is kellett, az oda eljutást meg gyerekjáték megszervezni egymás között, néhány autórakománnyal.
Alakult hát az esemény, gyűltek a nevek a résztvevők listáján. Külön öröm forrása, hogy az ország dél-keleti sarkába könnyen és családostól ejuthattak a Szeged és Békés környéki társaink is, akik sok eseményünkről kényszerűen elmaradnak a távolság okán.Nekik most helybe vittük, tálcán.
Múltak a napok, megszerveződött a további két intézmény meglátogatása is, az ellátó szakasz elosztotta az élelmi beszerzendők listáját, bebiztosíttatott, hogy lesz a helyszínen kondér, kés, pohár, tányér, mosogatóba víz és gáz a főzéshez, meg gyufa a gázhoz – már csupán egy szereplő hiányzott, egy minden tekintetben megbízható időjárás-varázsló.
Ez a hiátus aztán megbosszulta magát: az indulás előtti pénteken országos melegek járták, rövidújjút viseltek mindenfelé a népek, a magyar tájat méhzümmögés és lengedező ökörnyál tette nyár elejivé – aztán az indulás reggelén hinni nem lehetett a szemnek s bőrnek, mert bizony délelőtt tizenegy órakor az összeálló társaság nem volt képes tizennégy és fél Celsius fölé tornázni a higanyt.Mellesleg az aznap reggeli szegedi előrejelzés huszonegy fokot és vihart prognosztizált, amely dezinformációval kis híján tömeges fagyhalált idézett elő.
Az Alföld egyeseknek monoton tájain botladoztunk át mindegyre keletebbre, amig aztán az egyre gödrösebb utak végre elvezettek első s legfontosabb állomásunkra.Az már az előzetes térképre tekintéskor kiderült, nem kell majd agyonkérdezősködni magunkat a településre beérve a Hunyadi utca iránt: az erre vetődő idegenek kedvéért a helyiség a múlt században rajzasztalnál létrehozott amerikai ranchok mintájára szabályos négyzethálót alkot. Nem szenvedtünk hát sokat a betalálással, eltérően a kacskaringós Magyarhertelenddel, meg a nagyvárosi Miskolccal, itt a falu határához éréstől számított hatodik percben már sörfőzde-közelben lehettünk.
A népes társaság épp ismerkedett a vendégházzal, s eközben az ámulat nőttön nőtt. Elképedve néztük, jó sorsunk micsoda viharsarok-béli paradicsomba vetett minket: az épület izléses, a szobák mindennel fölszerelve, a csillogó konyha nemkülönben. Hozzá nagy tornác bele illő fa bútorokkal, körötte kert, benne tűzrakó hely, hátul hatalmas, itteni méretű lakodalmak násznépe befogadására alkalmas féltetős fészer – ott az óriás kivetítős tévé is, ha netán nem lenne elég izgi a menyasszonytánc, avagy épp focivébé találna történni. A legálnokabb vendéglátóhely-lepontozó ellenőr sem tudna kigonoszkodni magából olyan igényt, ami itt ne teljesülne azonnal.
Márpedig errefelé nem várnak a vendég kérésére: még le sem tettük becipelt holminkat, mikor mind fenyegetőbben kezdtek asztalhoz terelni mindünket az itteniek: Vizvári Attila sörmester és szállásgazda a családjával együtt.A későbbiekben is tántoríthatatlanul hitték, hogy a vendégeket súlybéli feljavításra kűldték ide. Az időpontnak fittyet hányó (délelőtt tizenegy sem volt még) köztes szendvics szervirozása már végképp meggyőzött mindenkit: a lehengerlő vendéglátás csúcstípusát leltük itt meg.Ezt követte rövid belakás után a főzde (a „sörgyár”) bejárása, ahol az utolsó tamáskodók is elhitték végre, hogy valóban négy a sörök félesége – amit viszont a helyszínen azonnal hatra növeltek vezetőink, jó érzékkel rászabadítva minket, sok főzdét megjárt ászokszemlélőket a szűretlen világosra és barnára.
Több se kellett.Illetve talán még egy kicsivel, ami később jött.A főzde imponáló rendezettségű, a technológiai fegyelem és akkurátus munkamenet minden részletből látszott. Közben folyt a szó a sernevelés hétköznapjairól. Megtudtuk, az új fajtákat be kell vizsgálni, törzskönyveztetni, szóba került, hogy az északi szomszédból érkező malátának gyakorta ingadozó a minősége, meg hogy mind több munkát adnak a hatóságok az adminisztratív teendők növelésével. Mindevvel aztán eljutunk a kesergésig, mint minden más hasonló helyen: hogy így múlik el a világ dicsősége, s maradt talán negyven sörfőzde szerte a honban mostanra.
Alig töröltük le bajúszunkról a szűretlenek habját, máris alakulni kezdett a következő kűzdőtér, a szakemberek percek alatt sörbárt varázsoltak a tornácra, ahol a világos-barna-meggyes-szilvás kvartett szivet melengetőn hosszú sorban kínálta magát.A hűtőmotorok duruzsolása zene volt füleinknek, a szépmívű Kaltenecker-poharak pedig megteltek a világossárgától a meggypiroson át a sötétbarnáig terjedő szín- és íz-orgia leveivel.Mit nekünk zordon február odakinn, mikor mi az olümposzi istenekkel vetekszünk jó dolgunkban.
A hedonizmusba azonban némileg belegázolt a józan ész parancsa konyhafőnök Bölöny úr képében, így hát megindult a békési gépsor, hámozódtak a zöldségek, aprítódtak a csülkök, s a séf parancsnoksága alatt rövidest megtelt a bogrács, abból kérésre a csökkentett méretű, amely csupán a fél falut tudná alapélelmezni. Az étterem-igazgató úr bölcs előrelátása okán előző nap már félig főtt csülköknek köszönhetőn nem nyúlt éjszakába az ebéd elkészülte – addig is vad kéjelgés zajlott a sörök forrásai körül.
Az ádáz gyűjőszenvedély természetesen nem ismer földrajzi, időjárásbeli és egyéb korlátokat, így aztán eddigre már javában működött a cserepiac, cimkék, alátétek, üvegek, korsók-poharak cseréltek gazdát az asztaloknál a világgal átmenetileg csakis sörkapcsolatban leledző társak között. Mindeközben kényesen egyensúlyoztunk a serfélék fogyasztásával, nehogy véletlenül a készítők valamelyiket jövőre levegyék a gyártmánylistájukről.
A pikáns meggyes kapcsán fölmerült, hogy mily egyedülállón illene itt mellé a bodzás, és akkor a település neve teljes egészében meg lenne sörösítve – de az utótag bodzás nem megoldható. Így is lényegesen jobban állnak, mint mondjuk Pornóapáti, vagy Egyházasdengeleg.
Mindezek spontán dícséretét zengtük a készítőknek, amelyek mellett a standard világos és barnának már szinte féltékenynek kellett lennie, pedig róluk sem fukarkodtunk a jó szavakkal.
Túlesett a társaság a babos csülkön (mások szerint csülkös babon), ám a kondéron ez alig látszott, jöhetett volna egy második turnus.Folyt tovább a sörközi társas élet, néhány kisded megtehette, hogy aludott valamely viszonylag csendesebb zugban, de a többségnek bizony helyt kellett ülnie odakinn.Többen fölkerekedtünk a helyi belvárost megnézni, s legott belebotlottunk egy esküvőbe, ahol az ifjú párt a templom kapujában a könyörtelen humorú vőfély épp virágokkal dobáltatta meg. Viszonylag hamar elhagytuk a helyszínt, emlékezvén a kevéssel előtte hallottakról: hogy mi túrtuk ki őket a vendégházból.
-Nem, csak ti előbb foglaltátok le a helyet – nyugtatott meg Vízvári Attila, és ettől megint hálásan pislogtunk felé, amiért velünk, idegenekkel ilyen fair az elbánás.
A délután késői óráin megenyhült az ég, elállt a csapadék, s még valami halovány napfel-bukkanást is észleltek megfigyelőink.Azért ezzel még távolról sem sikerült jóvá tennie mindent, be is húzodtunk a fűtött étkezőbe – májusban ! – ,ott folytatván egyetlen hoszzú asztalt körülülve a kedélyes kvaterkázást.Történetek sorjáztak óraszám, mígnem a késő estéli órán elült a zaj.
Vasárnap reggel sem kívánkozott napfürdőznie senkinek.Készülődtünk, amely tevékenységnek legfontosabb részét a flakonok sörrel töltése, majd a madárlátta bab-reggeli jelentette: még szerencse, hogy nem több napra jöttünk. Vendéglátóink a szállás díján kívül semmit nem fogadtak el, hiába próbálkoztunk rafináltnál rafináltabb jogcímekkel és trükökkel, éberségük határtalan volt – így egyetlen törlesztési megoldásként a jó hírük mindenhová eljuttatását ígértük be. Meg egy súlyos fenyegetést: hogy visszamegyünk rövidesen. Hálás köszönet legyen ezért a minden elképzelést felülmúló vendéglátásért.
Szarvas lett következő kikötőnk, ahol hajóink az „új” főzde-étterem-szálloda előtt vetettek horgonyt. Tudtunk némi újdonsággal szolgálni ezzel, egyrészt tévedésből a programot közvetítő régi főzdés úgy emlékezett, hogy szombaton jövünk (egy telefonnal korrigálták a dolgot), másfelől fogadóink lelkesen szlováknak titulálták együttesünket – az interpretátor ugyanis azt adta tovább, hogy: jönnek a szlovákok, akik nyáron itt jártak. Utóbb sikerült elfogadtatnunk magunkat tőzsgyökeres magyarként, s így jártuk be az Aranyszarvas üzemét. Itt a kisebb ismertségű Semann-technológiát adoptálták a helyre méretezve, kuriózumként fa borítású ászokolókat láttunk. Ritka méretes termekben állnak a hordók, élükön az 1500 literes főzőüsttel.A fiatal sörmester is itt tevékenykedett, az éjszaka leállt az áram, a villanyszerelő
épp befejezte a mentési akciót.Kezünkben az itteni világossal, mint egyetlen termékükkel lépdeltünk a gambrinuszi csarnok nedves kövén, s firtattuk, nem okozott-e nagy kárt avolttalanság ? Nem, nyugtatott meg a szakember, a vastag köpenyű tartályok alig néhány fokot melegedtek csak.
Kíváncsi fajta a miénk, itt is tudni akartunk sok mindent. Kiderült, hogy a helyi eladásba jótékonyan besegít a környező vadvizek által ide vonzott nyaralók-túrázók serege, de szállítják a hordókat vagy nyolcvan kilóméteres sugárban sörözőkbe is. Nagy bánatunkra ezeknek a hasas fémtárolóknak sincs cimkéjük.
Búcsúztunk, hogy alig pár perc múlva újra üdvözléssel folytassuk.Elértünk a közeli Békésszentandrás vizektől átszegdelt településére, annak is legelején az Agro-Flott sörüzemi bázisra.Meghitt, hangulatos kerthelysége nedves és csupasz, széltépázta fákkal, a sűrű ajtócsapkodásunkra a lépcső tetejére kiállt Simkó József, a tulajdonos, mögötte a borjú nagyságú ám igen barátságos főzde-örző. Elsőbbnek gratuláltunk a minapi sörversenyen kapott gyémánt diplomához, amit a Black Rose nevű igazi különlegessége érdemelt ki. Kedélyes diskurzus közepette nekiindultunk a ki nem hagyható látogatásnak az itteni elvarázsolt kastélyba. Odabenn a tizenhét éve változatlanul sikeres üzem régi és új gépei, eszközei szorulnak össze a labirintus-szerű sok kicsi helységben.Itt, szinte kivételként a honi mezőnyben, működik a pasztörizáló: a két nehézsúlyú, a Golden Rose és fiatal testvére, a Black Rose háromdecis üvegben palackozva kerül a piacra, s nem is csak itthonra szánva: rövidesen meghallottuk a mára kútba esett olasz export történetét. Már meg sem lepődtünk azon, hogy ehhez az üveget Ausztriából kell hozatni: Stariék a Smaragd fehér palackját Horvátországból, a Korty kis korsólyát Vaskó György Németországból szállítja – miközben rendelés híján bezár az ország öblösüveg-gyára.
A honi házi sörgyártás első cimkéit látjuk egy falon, mellette térünk vissza a sörözőbe. Közös munkára is rávesszük Simkó urat, amidőn látjuk, hogy felirat nélküli alátéteket használnak (egyenlőre-teszi hozzá a gazda).
-Megvan már a klisé, csak nyomtatni kéne – mondja, szerencsére itt vagyunk mi, akik átsegítjük a problémán: aláíratunk-lebélyegeztetünk vele másfél tucatot, majd egyet mindahányunk kézjegyével ékítve örök időknek szóló emléktárggyá nemesítünk (látható a Fényképek oldalon).
Elcsevegünk még a tevékenységről, a piaci kilátásokról, gondokról, miközben szivélyes vendéglátónk végigkóstoltatja velünk mind a négy sörét, végére hagyván a számára legutóbbi sikerét fialó Black Rose-t.A kevés nem autót vezető hímnemű próbál helyt állni a többiekért is.
Teli flakonok és üvegek kíséretében ballagunk ki, sűrűn köszöngetve a szíveslátást.Többünk fejében máris nagy tervek forgának, hogy itt is le kell egyszer hosszasabban táborozni.
K.A.
(fotók a Fényképek-oldalon)
-.-.-.-
